Jó ideje tervezzük már, hogy helyi séták, kisebb túrák szervezésével is bővítjük a repertoárunkat, egyrészt mert bármikor szívesen kimozdulunk a “zöldbe”, másrészt pedig a környéken tett kirándulások eredményeként – összhangban az egyesületünk célkitűzéseivel – a résztvevők jobban megismerhetik régiónk természeti és építészeti emlékeit.
Első alkalommal egy gyermek kompatibilisnek szánt 10 kilométeres távot céloztunk meg, afféle szombat délelőtti családi programként. Az október 12-re tervezett kirándulás teljesítésébe – az azt megelőző mérsékelt érdeklődés után – ideálisnak mondható 19 fővel vágtunk bele. Lehet felszisszenni, hogy ezért ugyan kár volt a nagy felhajtás, jómagam úgy vélem, hogy ennél sokkal nagyobb létszámmal – anélkül, hogy a természeti környezetbe nagy csinnadrattával bele ne rondítsunk - ezt a túrát nem lehetett teljesíteni. Továbbgondolva a kérdést, egy komolyabb, mondjuk 30 kilométert meghaladó távon még ez a létszám is soknak tűnhet (már amennyiben együtt akar maradni a csapat).
A fentiek fényében tehát optimális létszámmal indultunk el a ladaméri iskola elől reggel kilenc órakor. A Rákóczi úton hagytuk el a falut, majd a kijelölt tanösvényt követve elértük a Somos-erdőt. Sajnos a tanösvény nem túl karbantartott, bár ez csak fokozta túra vadregényességét és valójában nem is zavarta volna a csapatot, ha a jelölt út az erdő határán nem ért volna véget. Ezzel a problémával már szembesültünk az egy héttel korábbi túrabejárás alkalmával, egy erre tévedő idegen turista viszont legalábbis bosszantó helyzetbe kerül. Ennek a remek projektnek (…) az esete kiválóan szimbolizálja az esztelenül kiírt és az esetenként jó szándékkal de átgondolatlanul megpályázott (gyakran a kiíró és a pályázó részéről is csupán önigazolásnak nevezhető) pályázati lehetőségek esetét. Ne lepődjünk meg rajta, hisz a szelíd völgyeket átívelő völgyhidak, homokdűnékbe vájt alagutak, harminc centiméteres kilátók és ezek szerint a semmibe tartó tanösvények országa vagyunk.
A erdőből kiérve ki-ki vérmérsékletéhez igazodó útvonalon, ilyen-olyan akadályokat leküzdve kivergődött az erdőszéltől 300 méterre haladó földútra, amelyen szántók között haladva lassan megközelítettük Dunaszeget. A faluba beérve a Pataháza majd a Fő utcán megközelítettük első pihenőhelyünket, a helyi horgászegyesület által gondozott -és szépen karbantartott – tavacskát. Az itt elköltött tízórai után nekivágtunk az innen csak egy ugrásra található Morotva tó ( csak az érdekesség kedvéért: hossza 2,1 km, átlagos szélessége 200 m, területe 42 hektár, átlagos vízmélysége 2 m, víztérfogata 840 ezer m3) megkerülésének. A tó északi csücskében található kilátó mellet ismét megálltunk kicsit szemlélődni, majd kényelmes menetben közelítettük meg a szigetközi főúttól, csak néhány méterre, egy kisebb erdőcsoport rejtekében megbúvó Vörös-körösztöt. A helyhez, az emlékkereszthez fűződő legendák, tudnivalók elolvasása, megbeszélése után -minthogy utunk végéhez közeledtünk – a kis csapat lassan bebandukolt Győrladamérra.
Ez a kirándulás remek példa arra, hogy nem kell messzire mennünk a falutól, hogy számtalan szép és általunk talán korábban nem is ismert dolgot, értéket fedezzünk fel és még mennyi vár arra, hogy felfedezzük.
A képek: https://picasaweb.google.com/viktor.nyers/LombhullatoTura2013
